Napok óta tűnődöm, hogy mit csinálok rosszul. Már ott kezdődött, hogy a gyerekek bevágták a durcit, mikor megjöttek a nagyszülők. Papa viszont (akit persze rajongásig imádnak a gyerekek), egyáltalán nem tolerálja a visszabeszélést. Ezért nem csak Misi kezdett el pityeregni, hanem én is, hogy milyen lelketlen anya vagyok, itt hagyom szegény védtelen porontyokat…
Palkó összefont kézzel és összeszorított foggal sztrájkolt a vacsora ellen, és Marci sem volt együttműködő. Az ikrek csak simán a lábamba kapaszkodva csimpaszkodtak rajtam, mintha éreznék, hogy napokig nem fognak látni. Ráadásul, hogy jobban gyötörjenek, Gergő két napja lázas, kétszer hányt, Andrisnak most kezdődik a hőemelkedése.
Utálok így elrohanni. Délután még a nagyok citerás évzáróján voltunk, 1 óra alatt pakoltam össze, biztos itthon marad valami fontos.
Már ez is bőven elég volt a teljes letargiámhoz.
Arról nem is beszélve, hogy mindezt jelnek véltem, hogy ne utazzunk el. Ugyanis még sosem repültem (kivéve egy gyerekkori helikopterezést, sárkányrepülőzést, és egy sétarepülést), és az a fixa ideám, hogy repülőszerencsétlenségben fogok meghalni. Mi lesz, ha soha többet nem látom a gyerekeimet??? Bruhahahhaaaaa….
A család többi felnőtt tagja, és saját másik, racionális énem is, komplett hülyének nézett, amiért ahelyett, hogy már itthon repdesnék az örömtől, hogy álmaim városába megyek napokra, pihenni, feltöltődni, szégyenszemre itt itatom az egereket.
Mit gondolsz?