– Halló! Szia Zsófi… Nem, nem vagyok fáradt, csak éppen mosogatok. Alig férek oda a mosogatóhoz, Palkó meg rángat. … Nem, még nem szülök, csak te vagy ma a 150. aki megkérdezi. Már ég a fülem a telefontól…. Tudom, hogy szent ma kellene szülnöm, de mit csináljak, ha nem érzek semmit? Pedig ötkor nekiálltam fát hasogatni, hogy legyen már valami.

– De, normális vagyok, nyugi a talicskát nem én toltam le a pincébe. Mondom, hogy semmi, meg se kottyant. Na pá, majd írok SMS-t, ha mégis megyünk.

Egész nap ez ment. Mindenki tűkön ült, mintha muszáj lett volna pont aznap szülnöm, csak azért mert ezt jósolta a doki, a rokonok, a számmisztikus, meg a Visy Karcsi a hidegfronttal.

Nem hagyják élni az embert. Persze jólesett ám, ez is, meg az elismerő pillantások – micsoda fitt kismama! Persze, mert egész nap a “másik” után rohangálok. Kell futni vele a kismotor mellett, feltenni a hintára, leszedni a fáról, meg sokat cipelteti is magát a kétéves kis hisztiparádé.

Délutánra majd leszakadt a derekam. Kellett nekem hasogatni… De a fájások csak nem jöttek. Estére holtfáradt lettem.

Na, ma aztán akkor sem megyek szülni, ha cigánygyerekek potyognak az égből. Valami potyogott egyébként. Ja, persze a hidegfront. Megjött a hó! November elején! Most már tényleg reméltem, hogy nem aznap szülünk.

Felmentem Palkóhoz az emeletre, kényelmesen bevackoltam magam mellé, már amennyire a kényelem szóba jöhet egy mindenórás kismama esetében. Jöhet a mese. A Micimackóra mindig elalszik pár perc után. Belefogtam – szuszogva, mint egy asztmás koca, mert estére már sokszor légszomjam volt. Első fejezet vége. Gyerek nem alszik.

– Esik a hó! Esik a hó! – ugrált az ágyon, mint egy kis kenguru.

– Nem baj, majd holnap megnézzük, most aludj.

– Még egyet! Még egy mesét! – kunyerál.

Oké, második fejezet – gyerek nem alszik. Harmadik – nem alszik. Meddig meséljek még? Negyedik fejezet – elaludtam. Kulcscsörgésre riadtam fel.

– Mi van… Ki az? – Anyu jött be suttogva:

– Volt egy megérzésem, eljöttem inkább ma. Holnap kitakarítunk. Na gyere lefeküdni. 9 óra elmúlt.

Lassan feltápászkodtam, és akkor… akkor…. összeestem. Földhöz vágott egy olyan fájás, hogy azt hittem belehalok.

– Mi van? Mi történt? – Rémült meg anyu.

– Áááááá… nem tudom. Talán szülök – nyöszörögtem a földön fetrengve. Aztán a következő pillanatban, mintha elvágták volna, megszűnt a fájdalom. Felpattantam.

-Ja, nem… Semmi bajom. Viszont nagyon kell wc-re mennem.

Ráültem. Felgyorsultak az események. Miközben a dolgom végeztem, Anyu felhívta a szülésznőt. Mindig helyettem akar intézkedni! A csukott wc-ajtón keresztül hallottam a hangját – nem anyuét, hanem a szülésznőét, ahogy kiabál a telefonból:

– Azonnal szálljon le! Azonnal szálljon le! Oda fog pottyanni a gyerek! Már két ujjnyira nyitva volt tegnap! Azonnal jöjjenek be a kórházba.

Ki akartam kiabálni, hogy nem, tényleg, csak az, amit vártam. Most pottyant. Amikor…Úristen, egy még nagyobb fájdalom, mintha baltával vágnák a hátam. Mi ez? Mi ez?

– Norbi hozd a táskám! Hol vagy? Állj ki a garázsból! Jön a gyerek! – ordítottam.

Norbi, mint a francia vígjátékokban, alsógatyában, papucsban rohangált egyik fióktól a másikig.

Olvasd végig itt >>>