Nem volt öreg, csak annak tűnt. A gyerekek teljesen lestrapálták. Egy hirtelen, őrült ötlettől vezérelve kidobtuk. Közösen, a gyerekekkel együtt. Furcsálltam, milyen vidáman, sőt lelkesen cipelték ki a nappaliból, egyenesen az utcára. Titkon azt reméltem, tiltakozni fognak, talán akkor én is visszakoztam volna. De végülis értettem őket: minden buliban benne vannak, ami vagány, szokatlan dolog, valami, amit „nem szabad”.

Talán, ha Palkó itthon lett volna. Ő igen. Ő mondott volna védőbeszédet. Ő ragaszkodik, megbecsül. Hogy zokogott, amikor évekkel ezelőtt a kis fekete Cliót elvitték az új gazdái – mintha a kistestvérét vinnék. Dühös volt rám, amiért odavetettem vadidegeneknek. Ordított, bömbölt, a többiek csendesen sírtak. Álltunk az ablakban, néztük, ahogy a szép fiatal lány boldog mosollyal beszáll a vőlegénye mellé, és felénk int búcsúzóul, majd kikanyarodnak hídról, és távoznak az életünkből. Elvitték a mi autónkat.

Némán folytak a könnyeim, hiába tiltakoztam ellene. Sorban jöttek a képek. Ahogy karomon Misivel, mellettem a Papával állunk az autószalonban, és én büszkén írom alá a papírokat. Életem első autója, első akármije. Aztán, ahogy hozzuk haza Marci babát a kórházból – azt a Marcit, aki néhány évvel később a szívbajt hozta rám, mert óvodába menet kitárta a hátsó ajtót, és kihajolt az út fölé. Percekig remegtem utána. Elvitt minket a kisautó nyaralni – Balatonra, tengerre –, erdei utakon döcögött velünk, megmászta a hegyeket, s tette a dolgát nap mint nap, szerényen, hiba nélkül, becsülettel. Aztán kinőttük. Álltunk az ablakban, a kilincsbe kapaszkodva, összetörten, sirattuk a kisautót. Megszakadt a szívem a síró gyerekekért, és a kisautóért. Nem tudtam addig, hogy egy tárgyat ennyire szívbe lehet zárni, s ennyire fáj, ha kiszakad onnan. Elhatároztam, hogy ez nem fordulhat elő még egyszer.

Lett új kocsink, hatalmas, meggybordó, heten is beleférünk. Szeretjük. Minél inkább lestrapáljuk, annál inkább. Újabb csapda – lassan ez is kikopik alólunk, nehéz lesz az elválás. Úgy látszik, akaratlanul is megszeretjük az autóinkat.

De azt nem tudtam, nem vettem észre, hogy szeretem a kanapét – és a két fotelt. Csak amikor kitettük az út szélére, lomtalanításra.

Na, nem várta meg a kiírt dátumot. Mi, ahogy kitettük, elutaztunk, (nem emiatt persze, de kapóra jött, könnyebb volt így otthagyni a kiüresedett nappalit) és a szomszédok mesélték, hogy szinte azonnal „elkelt”. Minden arra járó megállt és megcsodálta: „Illyen szépet kidobni!”

Először az ülőpárnákat vitték el. Igen, igen, többször is átsuhant fejemen, hogy nem kellene-e legalább azokat megtartani, még ha a csodás rózsás huzat, amit pár éve az eredeti fehér lenvászon helyett varrattam, tönkre is ment. Valamire, valahova jó lehetne még. De nem. Már döntöttem. Kidobok mindent, nem ragaszkodok többé, engedek a lomtalanítás erős belső igényének, ami, ha kijön a jóidő, mindig rámtör. Igenis ki kell dobni, ami böki a szemem, ami naponta bosszant, és szívja el az energiát. Csúnya volt a kanapé és a két fotel, nagyon.

A háttámlák az eredeti méret felére deformálódtak /nyomorodtak, hiába tömtük újra és újra, lehetetlen volt megmenteni. Az ülőpárnák szivacsa gödrös, kifeküdt, a huzat foszlós, szakadt, a paszpól zsinórja kilóg.

És hát a váz: A karfák ívén égnek meredő, törött rattanszálak, alatta a kiszabadult sárga, megtépázott szivacs, ami valaha gömbölydeddé burkolta a hangyarágta csontvázként fehérlő belső faszerkezetet.

Mint egy torzó a biológia szertárból. Még a bele is lógott. A kicsik rendszeresen dobáltak a felszínre került bordák közé mindenféle apróságot: kedvenc legóembert, kisautót, az új pörgettyűt – amiket muszáj volt kihalászni, így kijött az is, amit nem feltétlenül akartunk: papírgalacsin, beszáradt rágó, színes cukorka, müzligolyó.

Mert persze, hogy bevitték az ennivalót a tévé elé, elveink és minden tiltakozásunk ellenére. Hosszútávú háborúban ők nyerték a végső csatát. Vagy mondhatnám, hogy a könnyebb utat választottam, és feladtam a küzdelmet. Kakaó- és almafolt, ragacsos lenyomatok, porrá őrölt morzsa, zsíros pacák őrizték kimoshatatlanul a bambulós áhítatban, jó étvággyal elköltött esti mesék emlékét.

A kellemesen nyikorgó fonott vesszők rángatva még izgalmasabb hangot adtak, a jóféle nyikorgás recsegett, ropogott, majd eltört. Sok helyen. A támlán, a karfán és a lábakon. Meredeztek a törött vesszők, mint egy töviskoszorúból, a foltos, szakadt, nyomott párnák mögül. Szomorú látvány. És kínos, amikor jön valaki.

Pedig micsoda gyönyörű kanapé – és két fotel – volt!

Első látásra szerelem. Palkót vártam, első gyermekem. Építkeztünk. Két tüzép telep között be-betértem egy-egy méteráruboltba vagy bútorszalonba, ábrándozni. Egyik ilyen körutamon leltem rá. A hatalmas kiállítótér rattan részlegének közepén terpeszkedett, kiragyogott a sok egyenes vonalú kockabútor közül. Színe csillogó méz, karfája íve lágy hullámzás, ülőrésze vakító tengeri homok. Megsimítottam, beleültem. Kényelmes! Kellően kemény, tartja a hátam, nem süppedek bele, mégis puha, jóleső. A karfa kézreáll, a hozzá tartozó ovális, üvegtetejű asztalka, és a kisebb kerek, ideális méretűek.

Mennyibe kerülhet? Félmillió? Nem reménykedtem, mégis, kíváncsiságból megkérdeztem.

– Le van árazva, mert hibás – mutatta az eladó az egyik karfa alatt a szinte láthatatlan ragasztást.

– Mennyire? – leheltem elfúló a lélegzettel.

– Hetven százalékkal. Ha szeretné, most vigye, ennyiért nem lesz itt sokáig.

Gyors fejszámolás – így is egy vagyon! – de akkor már akartam. A szívem hevesen vert. A miénk lesz!

Lefoglaltam. Megvettük. Másnap haza kellett volna vinni. De hova? A kétszobás panelba? Végül egy barátunk felajánlotta, hogy megőrzik, amíg elkészül a házunk. Egy évig állt a garázsukban, az autójuk helyett.

Megérte várni. Büszke voltam rá. Tökéletesen passzolt az új nappaliba, íve és színe rímelt a kemencepadka kanyarulatára, különleges formájával a nappali, sőt az egész ház dísze lett. „Meghatározó elem.”

Szerettük, hogy könnyen mozdítható: takarításkor ide-oda toltuk, ha vendégek jöttek, körbe rendeztük, karácsonykor, a fa miatt, a hetekre keresztbe fordított kanapé rendhagyó, ünnepi, karácsonyi volt.

A gyerekek is könnyedén emelgették. Feldöntve és egymásnak támasztva pillanatok alatt kiváló kuckó, a szivacsokkal kombinálva és plédekkel letakarva komoly barlangrendszer. Az üvegasztal űrhajó vagy terrárium. A karfák kisautó rally-pálya, a támla bábszínház paravánja. A szivacstorony török basa trónszéke, szétdobálva mocsárjáráshoz pontonhíd, párnacsatához nehézfegyver. A felfordított fotel rácsai börtön vagy erdei kunyhó ablaka.

Ha Apa elnyúlt a kanapén, más nem fért mellé, csak a hátára. Ha átült a padkára, a két fotelt is beleszámítva mind az öt gyereknek jutott hely – fejenként egy teljes szivacskocka – de amíg a kemence bemelegedett, elfértek a kanapén is, egy takaró alatt kucorodva.

Hol találok még egy ilyen kanapét – és két fotelt?

Micsoda őrült elmeállapot vett rá, hogy csak úgy, egyszerűen kidobjam?

Lehetett volna kerti bútor. Ha nem is nálunk, de egyik barátnőméknél, akiknél a teraszon tökéletes helye lett volna – ahogy csalódottan megjegyezte – még ha csúnya is, mert jó nagy és kényelmes. Láthattuk volna néhanapján. Megkérdezhettem volna az ismerősöket, kell-e valakinek.

Fel is újíthattuk volna – dübörög egy másik hang a fejemben. Ráripakodok: elfelejtette talán, hogy mennyit töprengtünk ezen? Sőt, kétszer meg is tettük. Jó pénzért, új huzat, újra tömött háttámlák, megragasztott vesszők. Mégis tönkrement. Szakadt, foszlott, törött, töpörödött tovább.

Csak takargathattuk volna még egy ideig. Mert muszáj volt takargatni. Szégyelltük, ha jött valaki, olyankor még szembeötlőbbek lettek a hibái. Vállalhatatlanná vált. Bosszantóvá. Mint egy kedves, de erősen öregedő dédi, akit gyalázatos módon, de mégis becsuknak a hátsó szobába, amikor vendég jön. Persze egy dédit nem dob ki az ember. Legrosszabb esetben is megbízható helyre, idősotthonba küldi, ahol gondoskodnak róla.

De a kanapé – és a két fotel – nem dédi, csak tárgy. Élettelen. Nem érez, nem fél, nem ragaszkodik. Ha megöregszik, igenis kidobható. Nem fog neheztelni, akármi lesz is a sorsa. Csak rajtunk múlik, mennyit ad hozzánk, mennyit visz el belőlünk. Nekünk fog hiányozni. Nem is a kanapé – és a két fotel – hanem ezek az évek.

A padkán ülünk, szorosan egymás mellett. A nappali üres, mintha költözni készülnénk. Veszünk majd, nemsokára új kanapét. Ha találunk, szépet, nagyot, könnyen mozdíthatót – mert sokan vagyunk, és biztosan még többen leszünk. Ki tudja, ki fog ülni az új kanapén és a fotelokon? Új barátok, barátnők… Szeretni fogjuk őket is. De most még hiányzik a csúnya, koszos kanapénk és a két fotel.

VÉGE

 

Háttér: A kidobás harmadnapján hajnali ötkor felébredtem, és a kanapé története, a redőny résein bevilágító fehér fénnyel együtt, betört a fejembe. Muszáj volt azonnal leírnom. Reméltem, hogy a napok óta gyötrő lelkiismeret furdalás alábbhagy, ha sikerül az írás által racionalizálni a hirtelen felindulásból elkövetett merényletet. Jelentem, sikerült. Már jobban vagyok. :)