Futó bánat

Mámorító, már-már erotikus élményben volt részem ma reggel.

Este későn aludtam el, kínlódtam az ágyban, nem találtam olyan olvasnivalót, ami lekötött volna, csak gyötörtek mindenféle zagyva gondolatok. Az idő is búbánatos volt, vihar előtti, amikor jobban megvisel, ha történik valami ‒ vagy épphogy nem történik valami. Most nem volt jó egyedül lenni, hiányzott az összebújás, az ölelés, a kézzelfogható érzés, hogy szeretve vagyok. Már nehezen bírom azokat az estéket, amikor nincs kihez szólni elalvás előtt. Szóval szenvedtem és sajnáltam magam.

Reggelre sem lett jobb kedvem. Nem segített, hogy amikor kikászálódtam az ágyból, és kiléptem a teraszra, hogy felébredjek, még szürke és nedves volt minden. Éjjel esett, a levegő nehéz volt és párás.

Megfordult a fejemben, hogy ma nem futok, de megláttam magam az ablak tükrében, és olyan szürke voltam én is, hogy tudtam, ha kihagyom, így maradok, mára biztosan ‒, de mi van, ha örökre?

Felöltöztem hát, reggelit nyomtam a gyerekek kezébe, akik közben felébredtek és beültek mesét nézni, fogtam a kutyát, aki, látva mogorvaságom, a megszokott örömtánc helyett biztatóan, de csak visszafogottan merte csóválni a farkát, és nagyot sóhajtva kiléptem a kapun.

Nehéz lélekkel, ólomlábakkal indultam futni.

Amint kiértem a fák takarásából az útra, mellbe vágott az erős szembeszél. De nem az, amelyik frissítően eloszlatja a nyomott légtömeget, hanem ami tolja maga előtt a súlyt, és homokzsákként az ölembe dobja, hogy cipeljem, nekem feszül és nem engedi, hogy lerakjam.

De csak futottam, bár nem esett jól. Éreztem a diszharmóniát, ahogy minden tagom külön, egymástól függetlenül küzd az egyes lépésekért. Vonszoltam magam, ez az igazság, és préselve vettem a levegőt. Utáltam az egészet.

A nap egy-két kilométer múlva váratlanul kisütött, alulról vetődve, mint egy varázserejű dobócsillag egy japán rajzfilmből, és pillanatok alatt semmivé foszlatta a felhőket. Az éles sugarak hosszú árnyékot dobtak elém, és kifehérítették a tájat. De nem derített jókedvre a napsütés. Bántotta a szemem az erős fény. Hirtelen minden tágas lett, félelmetesen végtelen és üres. Sehol egy lélek, rajtunk kívül, csak néhány lepke libbent el előttem hangtalanul. Még a lépteim zaját is elnyelte a tér. Érdekes módon, én magam nem lettem könnyebb, nem kezdtem el lebegni az űrben, sőt, mintha a kiürült világ minden valaha volt atomja az én testemben összpontosult volna, mint egy kicsi, ám annál súlyosabb vasgolyó, amire dupla erővel hat a gravitáció. Megálltam.

Megint egyedül vagyok ‒ villant be a nem túl lelkesítő gondolat, visszahozva az esti mellőzöttség és magány érzését. Félúton voltam, egy emelkedő tetején, ahol máskor is vissza szoktam fordulni.

A kutya engedelmesen megállt mellettem. Mélyeket lélegeztem. Figyeltem magam. Nem lihegek. Nem lüktet az arcom, nem fáradt a lábam. Akkor miért vagyok ilyen nehéz? Olyan szürreális minden. Lenéztem a dombocskáról. Az út, ahol az előbb végigküzdöttem magam, pimaszul, kihívón kanyargott előttem. Hát, jól van. Visszafutok. Bár nem tudom, mi értelme. Minek és meddig küszködik az ember? Most félórát, aztán egész nap, végig a nyáron, még tíz, húsz, vagy ötven évig? Rémisztő távlatok. A verőfény ellenére érthetetlenül borús világkép.

A tűző nap most majdnem szemből ért, még mindig alacsonyan, szemmagasságban. Minden fakó volt, mintha szűrővel fotóznám. A pasztellé halványult mezei füvek hosszú, zöld szára, a katáng kék virága, a fehér cickafark, a sárga boglárka filmszerűen imbolyogtak a hamar felszáradt poros keréknyom szélén. Valószerűtlenül fényes és áttetsző volt minden, forró, száraz föld- és mezőillatú. Mint gyerekkoromban, a nagymamáméknál, amikor, miután meguntuk a munkát, leültünk a fűbe, csend volt, figyeltük a felnőtteket, koszorút fontunk, vagy csak hanyatt fekve rágcsáltuk a virágok szárát, a felhőket bámulva, és minden olyan magától értetődőnek, állandónak és öröknek tűnt.

Mégis, mindez már nincs sehol. Sem a nagyszüleim, sem az a mező, sem az a kislány, aki voltam. És egyszer ez sem lesz, ami most van ‒ nyilallt belém a mulandóság. Sem én, sem ez az út, a gyerekeim, a férjem, senki és semmi, amit szeretek és ami fontos. Újra meg kellett állnom. Kifulladtan a térdemre támaszkodtam, és görnyedve ziháltam, a sírás kerülgetett. Mi van ma velem? Honnan jön ez a gyerekes világvége hangulat? Miért hagyom magam behálózni és lehúzni? Miért keseredek el? Ez az élet! Ki vigasztal meg…?

Felegyenesedtem, hogy felnézzek az égre valami biztató jelért, s mit látok?

Egy szederbokor bólintgat felém, közvetlenül mellettem, szélben ringó levelein táncol a napsugár, ahogy óvatosan meg-megsimogatja a vállam. Az egész bokor ragyog, roskadásig tele van gyümölccsel. Akkorák a szemek, amekkorát sem erdei, sem útszéli bokrokon nem láttam még sosem. Muszáj rögtön bekapnom egyet a feszesre duzzadt, fényes fekete gömböcskékből álló bogyókból, amik sűrű fürtökben csüngenek az élénkzöld levelek között. Az óriás bogyó kemény és ruganyos, amikor megfogom, ám a számban már édes, puha málnaként omlik szét, ahogy nyelvemmel a szájpadlásomhoz préselem.

Ahogy a meleg folyadék szétáradt a számban, úgy áradt szét bennem is az ellazító melegség. Mintha napsugarat nyeltem volna, ami belülről simogat, belebizsergett a testem. Behunytam a szemem, hogy jobban érezzem a mennyei ízt, de az ajkam máris kinyílt, újabb gyümölcsöt kívánva. Bekaptam még egy szemet. Finom gyengédség. Még egyet ‒ érzéki csók. Ezt nem lehet abbahagyni! Egyik szemet a másik után dugtam a számba, szinte faltam, átadtam magam a gyönyörnek.

Megfeledkeztem térről és időről, múltról, jelenről és jövőről. Élvezettel ettem, habzsoltam a szedret, orromat betöltötte a bokor izgalmas, fanyar illata, és én nem akartam ellenállni. Ahogy egyre jobban elteltem az ízzel, az illattal, a puha gyümölcshússal, úgy könnyebbedett a szívem. Végül az összes érett bogyót megettem, de a félig érett, piros-bordó szemek azt ígérték, pár nap múlva, akár, jöhetek újra.

Vidámnak és könnyűnek éreztem magam. Visszatért belém az élet, szinte hallottam, ahogy surrog a vér az ereimben. A nap már magasabbról, sárgán, lágy fénnyel sugárzott. Nem messze tőlem néhány kismadár rebbent fel, egyikük bátran a szomszéd bokorra szállt, mire társai hangosan csivitelni kezdtek. A szemközti legelőre barátságos bégetéssel megérkeztek a birkák, majd egy piros kocsi kanyarodott az útra és porzott el mellettem, amiből egy kedves ismerősöm integetett felém. A kutya, aki eddig türelmesen várakozott, odalépett hozzám, simogatásra fúrta a fejét, majd határozottan elindult hazafelé.

Én pedig, feltöltődve ‒ szederrel és szeretettel ‒, jókedvűen szaladtam utána.

— • —

Futás közben elmerengtem, ilyen egyszerűen működök, ennyire befolyásolható vagyok? Egy kis rossz idő, pár félresikerült perc vagy ki sem mondott mondat könnyedén kibillent, hiába van „amúgy” minden rendben körülöttem. Aztán elég pár falatnyi édes érzés, kedves gesztus, vagy egy jó zene, és újra rendben vagyok. Ez ebben a korban normális? :)
Lehet edzeni a belső egyensúlyra? Remélem, igen! Én ezért futok, jógázok, összpontosítok, imádkozok, rakok rendet, takarítok, relaxálok, írok, szeretek.
A balansz legyen veletek! <3